Egyik legkedvesebb természetfotósom a francia Vincent Munier. Álomszép képei vannak. Művészete messze túlmutat nem csak a szokásos grandiózus tájképeken - nála nincsenek szivárványos vízesések, hófödte hegygerincek, sem tengerbe hanyatló naplementék -, de a technikai virtuozitás öncélú használatán is - jóllehet, természetesen minden egyes képe kifogástalan minőségű. Jóval mélyebbre megy: finom, érzékeny képei az állatvilág legbenső lényegét, lelkét - esendőséget, otthonosságot, a magány ellesett pillanatait, vagy épp az együtt levés, közös jövés-menés meghittségét, családi idilljét - mutatják meg valahogy szelíden, szépen, mélységes szeretettel. 

Két mackó fürdik, anya és bocsa - kinek jutna eszébe hátulról fényképezni őket? És mégis - nem benne van-e ebben a képben minden, amit a családi mackóboldogságról el lehet mondani?

És ebben nincs-e benne minden, amit a magányról? 

 Őszintén szólva, egyetlen napfényes képére sem emlékszem, pedig láttam néhányat. Hó, ködök, sötéten gomolygó párák, tűnődő ellenfény, hideglelős, furcsa színek - s ha süt a nap, akkor is valahol kint, távol, messze, nem itt. 

Közeli portréi is letaglózóan szépek - és mindegyik egy kicsit valahogyan más, nem megszokott, ám kifejező, és valamilyen plusz tulajdonságot, hangulatot ad az állat "arcához".

 Hosszan lehetne tallózni a képeiből - de egyszerűbb (és nagyobb élmény) megtenni ezt a weboldalán.

Ami miatt ez a poszt született, az a legújabb munkája, melyet rövid, 5 perces kisfilmmel vezet föl. "A szarvas éjszakája" címet viseli a könyv és CD, az épp nálunk is aktuálissá váló szarvasbőgés éjjel ellesett, intim, gyönyörű pillanataiból, hangfelvételekkel. A kisfilm minden egyes képkockája önmagában is művészi alkotás - legszebb talán a legutolsó kép. Áll a Szarvas a hajnali erdőben, talán valami nagyobb futás után. Hátulról világítják meg a fények. Áll és gőzölög. Orrából párafelhő tör elő. A testét körülveszi saját, lassan áramló felhője. Cseppek csillognak az ágakon, köd úszik a fák között, s a Szarvas, mint egy hatalmas, barna, meleg sziget álldogál a tűnődő, hűvös fényben...  

 Azt hiszem, Vincent nem az a fajta természetfotós, akit kielégítene az előre beetetett helyekre szoktatott, vadaskerti állatok fotózása. Ő becsületesen végigtalpal sok napot és nagyon sok kilométert, hogy közel kerülhessen az állatokhoz. Nem is csak földrajzi értelemben vett közel kerülés ez. Ezekre a napokra-hetekre ő maga is a vadon lakója lesz. (Úgy képzelem, amúgy is ott érzi magát igazán otthon.) Átlényegül, belefeledkezik, eggyé válik. A magányról szóló albumába a saját magányát is beleszőtte. A portrék, családi idillek, az állatok társas viselkedését mutató képekhez ő maga is az állatok társaivá válik. A képei éppen attól élnek, mert ellesett, valóságos pillanatok. És mert ő maga is benne van, minden figyelmével, a sok átkutyagolt kilométerével, átfagyoskodott éjszakáival, teljes testével és lelkével.

Egyébként szerény, kedves srác, alázattal a munkája iránt. Ő az: