Egyedül járva az erdőben, az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy fokozatosan eltávolodik a napi gondoktól, és kinyílik maga az Erdő - mint "város", mint aprólékosan szervezett életközösség, és mint legbelsőnkig átérezhető szépség-élmény iránt. 

Sandra Bartocha képei valahol errefelé készültek, ennél a legbelső élménynél. Kevés természetfotósnál éreztem azt, hogy ennyire kifejezetten a szépség megmutatására törekszik, mint ő. Lenyűgöző, művészi alkotás-számba menő fotói mintha az erdők, kövek, fák, virágok szemmel nem is látható, csak érezhető Lényegét, lelkét próbálnák képpé varázsolni, valamit, ami a "fákon túl" van...

Szép, és bizonyos szempontból nehezen fokozható művészet az övé. És az egész valahogy hihetetlenül nőies. Sokat tűnődtem, vajon mitől lehet ez az érzés. Egyáltalán, el lehet-e különíteni férfi és női látásmódot, a természetfotózásban?

Ott kezdődik, hogy képein rendre felbukkannak már-már valószerűtlenül kecses, lágy, ívelt vonalak és formák. Legyen szó akár egy kis májvirágot körüllengő fűszálakról...

...akár egy sárgálló mező fölött ellengő finom felhőcsíkról...

Nem nagy felfedezések ezek - de mégis, kell hozzá egy finoman érzékeny tekintet, amely megakad rajta, kiemeli a látványsokaságból ami a Természetben körülvesz, és értő kézzel képpé rajzolja.

 Az ívek, vonalak mellett aztán a színek harmóniája is sokatmondó. A képek többségén lágy pasztellszínek uralkodnak, elmosódó átmenetekkel, puhasággal, csöndességgel. S a fotók sokszor nem is egy kimondott tárgyra fókuszálnak, inkább csupán egy-egy hangulatot, érzetet kívánnak átadni.

Az igazán érdekes látásmód azonban még csak most jön. Sandra - saját elmondása szerint is - sokat küszködött azzal, hogyan tudná képekbe önteni azt a nagyon komplex, összetett rendszert, amit az Erdőben lát. A levelek, ágak, törzsek kuszaságát, hihetetlen gazdag formavilágát, a szintek egymásraépültségét, azt az elképesztő strukturális sokféleséget, ami egy erdőben körülnézve-járva lenyűgözi az embert. Több módszert is talált rá.

Készített például egy szép sorozatot az "erdő aljának titkairól". Ezek látszólag egyszerű avarfotók - valójában természetes kétdimenziós leképeződései ("lehullottságai") a falevelek sokszínűségének, formáik sokféleségének, s a lomb- és az avarszint találkozása sokarcúságának.

 (Képzeljük csak el ezeket a mintákat háttérképnek, vagy akár egy szőnyeg mintázatául...)

Ezek készítésénél már élt azzal a módszerrel, amivel aztán más képeinél is: többszörös expozícióval készített fotói gyakorlatilag inkább montázsok, amelyekkel több szintet tud ábrázolni egyidejűleg. 

Ugyanezt a módszert alkalmazza az erdők lombkoronáinak ábrázolásakor, amivel - úgy érzi - jobban vissza tudja adni azt a komplex erdőképet, ami benne él és amit megmutatni akar.

Készített néhány kifejezett "tapéta"-mintát ("wallpaper") is.

A legkülönlegesebb képei (legalábbis számomra) végül pedig azok, amelyeken a multiexpó-technikát ötvözte a hosszabb záridős-bemozdulásos képkészítéssel. A végeredmény: már-már impresszionista festményköltemények varázslatos sokasága - nyírfatörzsekről, vízililiomokról, nádról, vagy csak magukról a vízhullámokról - olykor egészen az absztraktig eljutva. 

És itt visszajutottunk az elejére: hogy vajon mitől női fotózás is ez? - Természetesen nem csak az, de női természetfotósoknál mintha gyakrabban lehetne találkozni azzal a jelenséggel, hogy képeik témájául nem egy-egy "objektum" (madár, virág, csőr, szőrmók állatfej stb) minél pontosabb és céltudatosabb ábrázolására, esetleg valamilyen dinamikus jelenet (vadászat, menekülés) elkapására törekszenek, hanem ...a Természet tágabb léptékű struktúrái, mintázatai ("patterns", "layers"), az Élet szövedéke - és ezen belül egyfajta lelkiség - megragadásával próbálkoznak. Talán ebben is tetten érhető az a vélekedés, mely szerint a férfiúi gondolkodás inkább analizáló, részletekben elmerülő (erre kitűnő példa a múlt század elején élt Karl Blossfeldt tudományos igényű, zseniális virágfotó-gyűjteménye) - míg a női látásmód inkább szintetizáló, "holisztikus", a dolgokat inkább "kívülről", messzebbről tekintő, a komplexitásban örömet lelő szemléletet jelent. Nem tudom, igazam van-e - Sandra Bartocha képei között tallózva mindenesetre sokszor érzem azt, mintha igazán elvarázsolt erdőben járnék.

 Egyik legkedvesebb természetfotósom a francia Vincent Munier. Álomszép képei vannak. Művészete messze túlmutat nem csak a szokásos grandiózus tájképeken - nála nincsenek szivárványos vízesések, hófödte hegygerincek, sem tengerbe hanyatló naplementék -, de a technikai virtuozitás öncélú használatán is - jóllehet, természetesen minden egyes képe kifogástalan minőségű. Jóval mélyebbre megy: finom, érzékeny képei az állatvilág legbenső lényegét, lelkét - esendőséget, otthonosságot, a magány ellesett pillanatait, vagy épp az együtt levés, közös jövés-menés meghittségét, családi idilljét - mutatják meg valahogy szelíden, szépen, mélységes szeretettel. 

Két mackó fürdik, anya és bocsa - kinek jutna eszébe hátulról fényképezni őket? És mégis - nem benne van-e ebben a képben minden, amit a családi mackóboldogságról el lehet mondani?

És ebben nincs-e benne minden, amit a magányról? 

 Őszintén szólva, egyetlen napfényes képére sem emlékszem, pedig láttam néhányat. Hó, ködök, sötéten gomolygó párák, tűnődő ellenfény, hideglelős, furcsa színek - s ha süt a nap, akkor is valahol kint, távol, messze, nem itt. 

Közeli portréi is letaglózóan szépek - és mindegyik egy kicsit valahogyan más, nem megszokott, ám kifejező, és valamilyen plusz tulajdonságot, hangulatot ad az állat "arcához".

 Hosszan lehetne tallózni a képeiből - de egyszerűbb (és nagyobb élmény) megtenni ezt a weboldalán.

Ami miatt ez a poszt született, az a legújabb munkája, melyet rövid, 5 perces kisfilmmel vezet föl. "A szarvas éjszakája" címet viseli a könyv és CD, az épp nálunk is aktuálissá váló szarvasbőgés éjjel ellesett, intim, gyönyörű pillanataiból, hangfelvételekkel. A kisfilm minden egyes képkockája önmagában is művészi alkotás - legszebb talán a legutolsó kép. Áll a Szarvas a hajnali erdőben, talán valami nagyobb futás után. Hátulról világítják meg a fények. Áll és gőzölög. Orrából párafelhő tör elő. A testét körülveszi saját, lassan áramló felhője. Cseppek csillognak az ágakon, köd úszik a fák között, s a Szarvas, mint egy hatalmas, barna, meleg sziget álldogál a tűnődő, hűvös fényben...  

 Azt hiszem, Vincent nem az a fajta természetfotós, akit kielégítene az előre beetetett helyekre szoktatott, vadaskerti állatok fotózása. Ő becsületesen végigtalpal sok napot és nagyon sok kilométert, hogy közel kerülhessen az állatokhoz. Nem is csak földrajzi értelemben vett közel kerülés ez. Ezekre a napokra-hetekre ő maga is a vadon lakója lesz. (Úgy képzelem, amúgy is ott érzi magát igazán otthon.) Átlényegül, belefeledkezik, eggyé válik. A magányról szóló albumába a saját magányát is beleszőtte. A portrék, családi idillek, az állatok társas viselkedését mutató képekhez ő maga is az állatok társaivá válik. A képei éppen attól élnek, mert ellesett, valóságos pillanatok. És mert ő maga is benne van, minden figyelmével, a sok átkutyagolt kilométerével, átfagyoskodott éjszakáival, teljes testével és lelkével.

Egyébként szerény, kedves srác, alázattal a munkája iránt. Ő az:

Életem első blogja. 

Hálás műfaj: "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek." És tényleg. Inkább itt, mint darabos, botladozó szavakkal bárhol máshol. Túl fontos dolgok ezek ahhoz. A végeredmény majd elválik.

Addig is: